Egy esküvői hétvégén találkoztam egy fiatalemberrel. Nem jóképű. A fogai csálék, a bőrét pattanások éktelenítik, a beszéde nehezen érthető - a fiatalember született angol, valószínű ezért- de annál okosabb, félénkebb, s még életvidámabb 30as fiatalember. Egész estét és hétvégét vele és a vőlegényemmel töltöttem. Csodálatos hétvége volt az. Beszélgettünk, iszogattunk, jól éreztük magunkat. Az alkoholmámoros éjszaka során egyszercsak megfogta a kezem, s közölte hogy én vagyok a legszebb nő, akit valaha látott. Megdöbbentett a vallomása. Megköszöntem neki, hogy ezt elmondta nekem. Ezek után minden folytatódott tovább, mint addig.

A kellemes esküvői hétvége érzéseivel és bizsergésével tért mindenki haza a maga országába, otthonába.

Majd néhány hét múlva jött a hír, hogy leesett az otthonába egy lépcsőn, beverte a fejét és a fiatalember borzalmasan fiatalon, meghalt. 

Nem ismertem, de minden alkalommal, mikor eszembe jut, elmosolyodom. Ma volt először, hogy ebbe a kellemes érzésbe vegyült némi szomorúság is, mert eszembe ötlött, hogy talán én voltam az utolsó, akinek udvarolt kicsit.