Mi is, mint oly sok ember, Karácsony elött vesz egy szép fenyőfát, majd feldíszíti és végig nézi, ahogy az apránként, szenvedve meghal. Így történt ez idén is. Ma, azaz vasárnap vetettünk véget ennek. Minden alkalommal, amikor leszedjük akkor valahogy elfog valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Szombat hajnalba, amikor haza érkeztem egy elég jól sikerült osztálytalálkozóról, bementem a szobába, ahol mindvégig szegény egyedül szenvedett. Akkor valami furcsa dolog történt. Lelkiismeret furdalásom lett miatta. Meg is magyarázom miért. Az eddigi fáinkat mindegyiket szerettem, már amennyire szeretni lehet egy haldokló növényt. Örültem nekik, gyönyörködtem benne. Tényleg feldíszítették kicsit arra az időre az életecskémet. De őt egész egyszerűen még számba se vettem. Egykedvűen díszítettem, alig néztem rá, nem örültem neki, mondjuk ezzel az egész karácsony dologgal így voltam most, na. Szombaton mindezért lett lelkiismeretfurdalásom. Ő meghalt azért, hogy nekünk örömet szerezzen, hogy a lakás egy pontját ünnepélyessé és díszessé tegye. És mit kapott cserébe tőlünk? Közönyt. S ma, hogy leszedük és kiraktuk most az utcára, a többi szintúgy halott, v haldokló sorstársa közé, hát  nem volt jó érzés. Ilyenkor mindíg elhatározom, hogy magamnak veszek majd műfenyőt, amikor már lesz saját lakásom. Vagy mégjobb, egész egyszerűen átalszom a Karácsonyt, amúgyse a kedvencem :)