Behavaztunk. Csúnyán. Egyesek szerint. De én szeretem. Ilyenkor kicsit úgy érzem, hogy ez a jótékony fehér lepel elfed mindent mocskot, szemetet, még kutya szart is. És éppen itt kezdődik a helyzet pikantériája. Én, jó gyerekhez méltan, csak a Szűz havat szeretem összejárkálni. Ma el is császkáltam jó egy órát a hóban, itt a betondzsungel szélén. Elég sok füves rész van itt, de nekem nem volt elég. Neem, hát persze hogy nem. Találtam egy töltést, ahol még nem szánkóztak a gyerekek. - talán azért, mert a dombocska alján egy méteres huppanó lett volna. Mellesleg megjegyzem, hogy ezek a mai fiatalok már nem tudnak szánkózni. A gyerekkori batárnőmmel kinéztük magunknak a legmeredekebb részt a dombon és nem érdekelte egyikőnket se, hogy a végén egy méter magas fal van... vagy autó. Ugyan! úgy csak Izgibb volt.- Szóval, a domb és én. Kitaláltam, hogy csinálok egy kicsi lavinát, de ahogy elkezdtem görgetni - tök egyedül és 24 évesen -  lefele a dombról, egyszercsak bele találtam lépni egy méretes gödörbe, ott elvesztettem az egyensúlyomat, hirtelen, ahogy lenni szokott a másik lábammal egy másik gödröt találtam meg és közben elkezdtem dőlni, mint valami zsák. De az utolsó pillanatban még valahogy talajt fogott a lábam, de ott nem volt túl sok hó, mert pont elcsúsztam egy szép mustár sárga kutya szaron és térdre huppantam. Szóval, igen vicces egy állat ez a hó. Azt hinné az ember, hogy minden milyen szép és jó és más mint eddig, de ha kicsit megkapirgálod, vagy kevesebb a fedő réteg, ugyan úgy ott van minden. Csakhogy még roszabb is, mert így a meglepetés erejével hat és felkészületlenül ér. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy mi lesz ezzel a gyönyörűséggel kb 4 nap múlva :S. Aki nem szereti a havazást, annak megnyugtatásul közlöm, hogy neki semmi köze nincs a hóhoz, az akkor esik, amikor akar! Mondjuk, ha Karácsonykor esett volna, biztos sokkal többen örülnének neki, nem csak én.