Már egy hete minden napomra rányomja a bélyegét Marian Cozma halála. Imádom a sportot, a sportembereket mindenkit, aki valamiben fanatikus. S számomra azok, akik egy sport felé, vagy bármilyen tevékenység felé maximálisan elkötelezettek, azok már csodálatra méltóak. Mert gondoljunk bele hogy semmi sincs ami fontosabb lehet nekik annál, hogy jó eredményt érjenek el, bármiben. Lehet hogy több évtizeden keresztül naponta 3-4 órát vagy még többet eltöltenek azzal, hogy az a program éppen úgy működjön ahogy ez kell, hogy építsék a fizikumukat, hogy az a lövés arra kanyarodjon amerre akarja. Ez a fontos, és nem az, hogy a másik fiú vagy lány éppen menőbb-e nála vagy sem. Hogy van-e kapcsolata vagy sem. Más az értékrendjük. Rendbe kell lenni a fejnek a testnek és a léleknek is. 

Az pedig, ami ma, egy héttel Marian Cozma halála után csináltak ezek a fiúk, számomra megvalósíthatalan lenne. Az MKB Veszprém nem csak egy kézilabda csapat! Annál jóval több, mindenki számára példaképül szolgálhatnak ezek a fiúk. Egy hete halt meg a szemük láttára a barátjuk, egy hete szét szedik őket a sajtósok és a rendőrök és arról kell beszélniük, ami talán a legfájdalmasabb. Nem egész két napja látták őt koporsóba leereszkedni a Földbe és ők nem magukba süppednek és sajnálják magukat és a történteket mint ahogy egy "normális" ember tenné, hanem összeszedik magukat, kiállnak és megnyernek egy nagyon fontos mérkőzést és emelt fővel emlékeznek  barátjukra. Ennek a mérkőzésnek a végét másoltam be ide, amit bevallom még nem tudtam végig nézni, mert valahogy nem megy. Emberfeletti volt ez, nem kérdés. S ha erre tanít az élsport, akkor nem kérdés, megéri a fáradtságot.

Lehet azzal vádolni, hogy túl érzelgős vagyok. Jelentem, ebben az esetben ez így is van.